Fekete Dörgés élete
"Az élet néha olyan, mint egy szilaj ló. Bele kell kapaszkodni a sörényébe, meg kell lovagolni, még ha meg is próbál levetni a hátáról."
MENÜ

Egy újabb nap, nem is a friss zöld fű, nem a közelben játszadozó lepkék érdekelték a lovakat. Nem akartak felébredni, tudták az álom világában úgy élhetnek, ahogy őseik. Nem kell rettegniük az embertől, nem kell küzdeni, olyan fegyverrel, ami több ezer emberéletet is kioltott, nem kell farkas szemet nézniük legjobb barátaikkal, testvérükkel, nem kúszik be orrukba az alvadt vér szaga, nem kell vérrel szomjukat oltani, nem kell futni a mélybe, a végbe, a végtelen mezőkre. Ráadásul álmaikban nem volt egy háború se, hanem egy kapu, oda ahol a többi társuk van.  Egyszerűen olyan életet akarnak, ahol mindenki saját világában és országában van, nem zavarja a többit. A modern városok lakói ezt tették. Meghiúsítottak mindent, amit egy ló elérhet, egy olyan szörnyet kelltettek életre, ami csak pusztít. Szánalom, ahogy lép, ahogy mozog, ahogy nem gondolkodik, hogy nincsenek érzései, hogy egy robot, hogy előre megírták a történelmet és ezt nem lehet kitörölni. Pedig minden ló kitörölné vagy átírná.   
Dörgés azon gondolkodott, hogy lehetne ezt átírni. Mindig ott jutott ki, hogy sehogy, de valami éreztette vele, hogy kilehet radírozni. Olyan érzelmeket rajzolni bele, olyan életet leírni, ami az embereknek jó, nem csak a lovaknak. De miért ilyenek az emberek, ha mindenki jót akar még nekik is? Miért teremtettek egy büdös és egyre sötétebb, rondább életet? Miért jó nekik nézni, hogy a többiek szenvednek az ő hibájukból? Aztán a természet túléli, talán ez ad nekik erőt, hogy tovább gyilkoljanak.
- Ez az! – súgta a szélnek az aprócska ló.
Fejében megszületett egy terv. El kell jutniuk a hegy gyomrában lévő Urck-völgybe. Ott nem talál rájuk az ember, de előtte meg kell mutatniuk, ők is tudnak tombolni, mint a vihar, mint a villám! Mindent le kell rombolni, ami az embereknek fontos. De nem! Elent mondanák saját maguknak, hisz őnáluk nincsen olyan szó, érzés, ami nem a helyére való. Nem akarják, hogy az emberek lelke belülről égjen, nem akarták, hogy könnyeikből újabb folyó csorduljon.
- Tovább állunk! – nyerített a ló, akivel küzdött Dörgés.
A lovak kelletlenül hagyták abba a legelészést, de tudták az életük a tét.
- Dörgés, gyere ide! – adta ki tovább a parancsot a vezér. Látszott rajta, hogy maga sem tudja, hogy mit akar.
Az alacsony ló sietősen ügetett oda Fantom fiához. Aranyos is követte, hisz még sosem látott ilyen bátor lovat, meg aztán egy csődör mellett baja nem eshet.
- Szóval, úgy gondoltam te tudnál valami olyan helyet, ahol biztonságban lehetünk.
- Igen, de nehéz odajutni. Van egy ember falu az odavezető úton.
- Miféle falu?
Dörgés visszaemlékezett a falu képére. Három éves korábban éjszaka ott szaladt el. Megvan. Macskakővel kirakott utcákban vágtatott, apró barátságos házak mellett, amik mögött egy hatalmas tükör terült el. Volt ott egy hattyú pár is.  Aztán volt ott egy kis domb is, aminek a túloldalán egy hatalmas cukrászda díszeleg. Összevetve kellemes hely, akkor még ott nem kezdődött el a vad musztángok öldösése.
- Kellemes. Ha a falun túl vagyunk ezermérföldnyire van egy biztonságos hely. Az Urck völgy.
- Akkor arra megyünk. Merre van? – kérdezte a csődör. Szeme előtt látta, ahogy csikói egy biztonságos helyen nőnek fel. Látta, hogy sörényét összekócolja a szél, lemond a vezérségről, mesél apjáról, nyugdíjazza magát, a szél boldog testvéreként száguld az örök mezőre apjához.
- Északra, de nem könnyű odajutni, szerintem néhányan odaveszünk. Más helyet kellene keresnünk – makogta Dörgés.
- Tudod nem vagyok a legjobb vezér, nem vagyok jó döntéshozó, talán a rossz döntésektől félek csak a világon – hunyta le csóka szemét a vezér. Sörénye a könyökét csapkodta.
- De hová más hová mennél? Csak északra és keletre mehetünk. Hová? Válaszoljatok! – kérdezte Aranyos a két mént. Szívét a pánik és a félelem mardosta, de nem akarta, hogy a többiek meglássák, amikor a leggyengébb.
A magas almásderes tett egy lépést, majd még egyet, addig amíg ki nem állt hatalmas családja elé. Egyszer két lábra állt, fejét fel-le csapdosta, szemét forgatta. Minden ló az egyetlen csóka szemébe nézett, a másik barna szeme hidegen hagyta őket. A kék szemgolyó szellemként táncolt, megbabonázta a többi táltost, de nem ez a cél. Mi a cél? A mondani való, az érzések, amelyet nem lehet szavakban kifejezni.
- Az élet, olyan, mint egy… szilaj paripa! Meg kell érteni, meg kell ismerni, meg kell vele barátkozni, majd bízni benne, nem szabad elveszteni! Mi is ilyen lovak vagyunk! Sörényünket táncoltatjuk, patánkkal halálos sebet ütünk egy pumán, mégis itt gyengélkedünk napról napra! Miért? Kérdem én. Mibe keveredtünk tudtunk nélkül? Miért születtünk meg? Milyen helyet keresünk? Mikor találjuk meg? Mikor hozok ésszerű döntéseket, amiben nem a ti segítségetekre vagy egy számunkra még igen idegen ló szavát kérem pótlásul? Hogy keveredet ide az ember, aki felbolygatta az életünket, hogy kiszorítson a mi világunkból? Keserves. Meghallunk, elveszünk egymás szemében, hisz a mi szemünk mély tenger, megválaszolhatatlan kérdésekkel, de mégis küzdünk. Tovább lépünk, elvágtattunk egy biztonságos helyre! Egy olyan helyre, ahol úgy örvendezhetünk, mint ahogy a toll csiklandozza az orrunkat! Ki tart velem? – állt ismét két lábra a nagy mén. Az összes ló követte az ő példáját. Ők a jövő katonái. Elég hangos katonái, hisz mindenki nyerített.
Hatalmas puffanással az összes ló földet ért, aki ezt nem látta, azt hihette, hogy újabb robbanás. Mind a háromszáz ló együtt vágott neki a galoppozásnak, hogy elérjék az Urck völgyet.
A tájat keresztül kasul vágtató lovak nem nézték merre lépnek, nem vették észre a gyönyörű virágokat, amiket letapostak. A hangyabolyt se kerülték ki, csak az eget nézték. Választ akartak, térképért könyörögtek. Hol van ilyenkor Vágtató Fantom? Vágtató biztosan megállt volna, hogy a mókus ne ejtse ki az összes eledelt a szájából, de most mind kiesett. A vágtató táltosok patái mélyen belecsaptak a földbe, mint a kapával egy jól célzott csapás. A föld remegett, mint ahogy földrengéskor, a fákról leesett az összes termés, a madarak felröppentek, hogy megvédjék magukat a száguldó lelkektől. A lovak mögött és előtt viharfelhők csoportosultak, ezért megállásra kényszerültek.
- Itt megállunk. A fák alatt védve leszünk a vihartól – mondta a vezér.
- Ezek a kórók nem védnek semmitől se! Menjünk tovább! – kiáltott egy kanca, aki a csikóit védte.
- Ez parancs volt! Amúgy is az egy éves csikók eddig bírják a tempót. Az emberek ilyenkor nem mozognak, mert a folyók megdagadnak és a talaj is sok helyen számukra kiszámíthatatlan. Nem értem mi a bajod evvel a hellyel.
- Nem nekünk való, amúgy meg… Fantom sose hozott volna ide! Nem tudom minek vagyunk itt Láng – továbbra is kiállt a kanca saját véleménye mellett. Azonban egy hibát elkövetett. Megszegte a lovak oly sok törvénye közül az egyiket. A vezért teljes nevén szabad szólítani vagy rangkifejezésekkel.
- Neked Vágtató Láng, ha jól tudom. Itt maradunk, a víztől nem kell félni, mert lefolyik, a folyók meg nem bírnak ide felkanyarodni, mivel valami domb szerűségen vagyunk – kapálta a földet a ménes vezető ménje.
A kanca arrább ment. Tudta nem éri meg veszekedni Vágató Lánggal.
Az almásderes születése óta büszkén viselte a Vágtató nevet. Tűrte, hogy apjához próbálják hasonlítani, hogy nem fog elérni egyedül semmit se. Tudta ezt a Vágató névnek köszönheti, mégis kiállt e név mellett. Imádta hallani, ha apját szólítják, legbelül azt szerette volna, hogy őt is teljes nevén nevezzék. Nem is zavarta volna, ha nem mindenki mondja a nevét, ő neki egyetlen kanca kellett volna, hogy nyihogja, de máig se tartja ezt tiszteletben.
Éppen ez a kanca alázta meg ismét. Fájt neki, hogy a csikójának is bolondnak mutatja. Bolondabbnak, mint az embert szolgáló farkast. Szégyen, kicsinyes, ám annál nagyobb apróságokon buknak el. Persze az egészet csak viccként nyerítik, ráadásul Vágtató Láng is nevet ilyenkor.

- És milyen hely az Urck völgy? – kérdezte Aranyszív. Gyönyörű sörényébe belekapott a vihar szele, mely hozza a rosszat.
- Szép, bár ott lehet, hogy apámmal hadba kell állni… Magam sem tudom pontosan, lehet ott sincsenek – válaszolt Dörgés.
- És az apád? Ő milyen?
- Kissé régimódi, kicsit szigorú, de jó vezérnek… Azonban a fülembe jutott az, hogy meghalt – itt szünetet tartott, hisz szerette az édesapját. – Kedveltem.
- De akkor mért kell vele megküzdeni? Bocsi ezt nem értem – kérdezte Aranyos. – Nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét, majd beleharapott a hamarosan víz áztatta fűbe.
- A szellemével, az a legenda, hogy ha meghall egy vezér az Urck ménesből és az előző vezérekkel egy csapatot alkot, aki megvédi az Urck ménes völgyét. Lótól, farkastól, kutyától, tűztől… Mindezt, azért, hogy a csikók biztonságban nőjenek fel.
- Érdekes. A mi ménesünk mindig vándorol, de a hallottakat elviszi a sólyom és egy helyre viszi őket. Aztán vannak akik folyamatosan követik a ménest, eszünkbe se jutott egy helyben maradni, főleg most nem. Amúgy mi a neve az apádnak?
- Fekete Kétfejű Sas – válaszolt Dörgés.
- Valahonnan ismerős, bár tudnám honnan. Az én apámat az emberek elkapták, amúgy két évvel idősebb, mint én.
- És milyen fazon volt?
- Segítette Vágtató Fantomot. Tanácsadó volt, de ő nem erről híres, ha egyáltalán hallott-e róla több ló. Megtudta idézni a szellemeket, melyek olyan gondolatokkal látták el, ami nagyot segített neki az életben. Ezért egy éjszaka úgy döntött, hogy megkeresi a legidősebb lovat a világon, melyet messzi hegyekben talált meg. Ez a ló ma is él, ő tartja fenn az életet, ő az aki, fákat növeszt, esőt ad nekünk, élőlényekkel boldogít minket. Apám három éve járt utoljára ennél a lónál, kiderült van neki valami betegsége, amibe nem sokára meghall. Ekkor kezdődtek a rossz dolgok. Az emberek megőrültek, az éghajlat néhol jelentősen megváltozott, sok faj kipusztult. Napról napra rosszabb és egy elmélet járja a lovak világát, hogy ha meghall a legidősebb társunk, a lovak eltűnnek a Földről, majd maga a bolygó is eltűnik. Van egy virág, ami ezt a lovat életben tartotta, már az arab-telivér megjelenése előtt is, de most már ez a virág nem létezik, nyolc éve – mesélte Aranyos.
- Erről hallottam, de mint minden elképzelhetetlen dologról, erről is azt hittem, hogy tündérmese. Ugyanígy voltam az Urck völgy szellemeivel is, de amikor csikó koromban találkoztam ménesünk alapítójával, rögtön elhittem. Nem rég Vágtató Fantom is felnyitotta csipámat, most te. Ha valóban létezik ez a ló, akkor oda is elkell jutnunk. Érzem.
- Sok ló kereste Kókkinost, mivel így hívják, de senki se találta meg, ezért elfeledték aput, a fogságból való kiszabadítását is elhagyták, kiröhögték, hogy ezt csak kitalálta. Pedig nem. Kókkinos él… - hunyta be a kanca gyönyörű, mandula alakú, ében szemét. Agyában egy röpke pillanatra beugrott egy képkocka, melyet nyargaló apja töltött ki, de gyorsan elröppent ez a kép, mint egy régi film úgy jött, majd, mint amikor elfújják a gyertya lángját úgy ment.
- Kókkinos, Kókkinos,… Vörös. Igen vörös, azt jelenti vörös – törte fejét Dörgés. Egy ideig töprengett, majd bevillant neki a hegy. – Vörös-hegy!                 
- Szerinted ott van? Lehetséges, de ha nem ott van? Akkor hiába mennénk oda.
- Mit vesztenénk, ha elmennénk oda? Az Urck völgy közelében van.
- Szerintem ez bolondság, meg ha ott is van, hogy találjuk meg egy hegyen? Gondolom jól elbújt, hogy tovább élhessen, miért pont neked sikerülne megtalálnod?
- Mert már valakinek sikerült és hiszek magamban – jelentette ki Dörgés. Az időjárás is Dörgés mellett állt, mert épp akkor villámlott, amikor a mondat végére ért a táltos.
- Ez ijesztő volt – csúszott ki Aranyosból.
- Az egész vihar az lesz – fejezte be a beszélgetést Dörgés.
A két ló összebújt, úgy várta az egyre erősödő vihar végét. Tombolt a szél, kiemelve a gyenge növényeket a földből, néhol örvényként villogtatta magát. Cinkosa a víz, bőrig áztatta az állatok szőrét, a folyókat arra kényszerítette, hogy elhagyják a medrüket. A kisállatok a fákra menekültek, a nagyobbak összetömörülve várták a szép időt. Persze a viharnak volt hangkísérete is, dörgés. Mennydörgött, mérgelődött az ég, kezeiből villám kardok álltak ki, melyekkel le akarta szúrni a földet. Odafönt az istenek csatáznak. Már ők is. Remélhetőleg mindenki hamar abbahagyja.
Amikor a vihar befejeződött minden állat gyorsan kirohant a védelmező odújából, a leesett terméseket felszedték, majd visszarohantak. Pofáik megtömve voltak, aranyos látványt nyújtott egy mókus. A madarak a fák ágain száradtak, megborzolt tollazatúkkal. Az a kevés virág, amely körülvette a ménest mind kinyílt szebbnél, szebb színekben álltak, illatoztak, bár nem mindegyik illatozott ebben a díszes vászonban, mert néhány állat egész egyszerűen leharapta őket. Pillangók jelentek meg az épp bimbók körül. Gyönyörű volt az egész, minden életre kelt, mint a sivatag eső után. A hömpölygő, gyors folyású folyók visszataláltak medrükbe, lassan folytak, szinte egy helyben álltak, miközben hagyták, hogy egy tucatnyi hal kiugorjon belőlük. A nagyobb állatok is kimerészkedtek, hogy megláthassák a vihar utáni csodát. Álmosan pislogtak, próbáltak hozzászokni a fényhez, egy-két ásítással díszítve. Az ásításokat bömbölések követték, majd a folyóból ivó állatok, azonban itt nem sokáig isznak és esznek a lovak. Muszáj volt elhagyniuk ezt a tájat, még ha sajnálták is. Északra futottak. Dörgés és Aranyos hátul, picit lemaradva vitatták Kókkinost.
- Most nem hallhat meg. Melyik az a virág, ami életed ad neki? – faggatta a kancát.               
- A karthágói vízvirág. Gyönyörű kék színe van. Állítólag Kókkinos ebből a virágból vont valahogy ki pigmenteket és így alakult meg a csókaszem. Azonban ilyen virág nem létezik.
- Hamar odaérünk az Urck völgybe. Nem kell félned, azután néhány erősebb lóval elmehetünk Kókkinoshoz, lehet ő tudja hol van apád.
- De ennek mi értelme? Apa nem tudom mit segíthetne!
- Lehetséges, hogy tudna Vágtató Lánggal beszélni, hogy újra döntéshozó legyen a ménes. Lehetséges, hogy tud valamit erről a virágról, rokonairól.
- Ezt nem étem. Minek kellene nekünk egy növény rokona, ha nekem a növény kell? – Aranyos nem hitt ebben. Minek keressék meg? Mit tegyenek, ha kiderül apja halott? Ettől fél, de mi van akkor, ha nem? Nem mer kockáztatni.
- A kártyának két fele van. Az már rajtam múlik, hogy megfordítom-e vagy nem. Én megfogom fordítani, más nem visszateszem a mostani felére.

 

 

 

 

.

 

Asztali nézet