Egyenetlen kortyolás hallatszott. Majd kristály cseppek száguldottak a levegőbe, megvilágítva a lényeget. A lényeget, amiért küzdeni kell, a lényeget, ami egy jobb jövőbe vezet, egy olyan jövőbe, ahol mindenki boldog, nincs ember, és nincs semmi egyenetlen. Egyenetlen akár az érzelmek, akár az élet a kortyolások, de az is azért, mert valami baj van. Azon is lehet töprengeni, mért vannak gondok? Miért pukkannak ki, mint egy elhasználódott születésnapi lufi? Miért marad a szívben ez a lufi helyett savasodás?
Hasonló érzések kavarodtak Dörgésben is. Tisztában volt vele, hogy követnie kell Fantom akaratát, csatlakozni egy idegen, de mégis mindenki számára ismerős méneshez. A mén szíve valahogy az egyedül léthez húzott. Nem kellett több száz lóval együtt venni a levegőt, nem kell feladni az életét értük, nem kell alkalmazkodnia más lovak akaratához, de mégis örült volna, ha nem kell egyedül megvédenie magát.
Fejében újabb kusza gondolatok jelentek meg. De mégis szeretetre vágyom… Valakit meg kell védenem… Nem szeretnék alkalmazkodni… Miért kéne mást követnie?...
De aztán mégis az égboltot figyelte. A puha habcsókok kergették egymást az indigó gyepen, játszottak, majd mosolyogtak a földiekre. Azokra a földiekre, akiknek van szívük, ahhoz, hogy mosolyogni tudjanak, hogy nem félnek az örömtől, de ezt a mosolyt nem látta Dörgés, még akkor sem, amikor becsukta a szemét és szívével próbált látni. Belőle hiányzik valami, az a valami a boldogság, az igazi boldogság megismerése volt. Sosem köszöntötte az örömöt, nem vágtatott mámorral márványozott legelőn se. Sosem szárnyalt igazán, mint a vadlovak. Mindig a veszélyt kereste, ezért döntött úgy, hogy megkeresi a sast.
Árnyéka hosszúkásból rövidre váltott, maga előtt állt. Dél volt mire megérkezett a sas. A méretes madár átreppent a folyó fölött, majd egy kidőlt farönkre szállt le. Karmaiban tartott egy vérben ázó nyulat, amit jó ízűen falatozott. Dörgés egy mozdulattal belevetette magát, abba a folyóba ami tíz éve több musztánggal végzett. Talán egy ló se mert ebben a vízben úszni, nehogy megzavarják az itt nyugvó szellemeket, de az aprócska mén mégis megtette. Sietve úszott, de mégis úgy érezte minél többel úszik, annál messzebbre kerül a céljától. Egy utolsó erőt vett magán és addig barangolt a vízszintes zuhatagban, amíg lába nem érte az iszapos partot. Amint kiért szemét szúrta az a néhány csontváz, ami az itteni musztángoké még mái napig, de nem birtokolhatják már. Becsukta szemét, megrázta fejét, majd a sas helyére pillantott.
A madár ismét fölreppent, ezért Dörgés galoppban ment tovább. Sok állat bámulta a két vándorló állatot, néhányan küldtek feléjük egy biztató kurjantást is. A róka értelmetlenül bámult, miközben kölykét tanítgatta, a bölények prüszköltek, ahogy a fekete ló egy madár árnyékát követve elhagyta őket. A mesébe illő területeken vágtatatott az a maroknyi ló. Nem állt meg, érezte, hogy mindjárt rátalálnak egy ménesre. Várta, hogy megpillantsa azt, hogy legelnek, azt hogy élnek, azt hogy nyerítenek, azt hogy ott vannak, azt hogy nem hiába halt meg Vágtató Fantom. Nem akarta, hogy elvesszen a hős, bámulatos tetteivel együtt. A szíve mélyén érezte, hogy ezer év múlva még a musztángokat is elfelejtik, kivéve, ha legnagyobb ellenségük nem tűnik el, de ilyesmit nem kívánhat. Mindenkinek élnie kell, de valamit valamiért.
A sas leszállt. Leejtett három tollat, majd a fejét egy völgy felé fordította. A musztáng hideg, homályos tekintettel követte a sas minden mozdulatát. Hirtelen éles nyerítés törte meg a hegyen a békésség keserűségét, de ha ez nem lenne elég, a sas elégett, helyén csak szürke, szikár hamu lepengett.
A ló gyorsan levágtatott az emelkedőről, szíve nyerítve közeledett a leendő családjához. Csüdjéhez éles pata ütközött. Fölnézett és egy kísérteties szempárral nézett életre menő farkas szemet. Egy hatalmas csődör állt előtte, fél méterrel magasabb. Prüszkölt az előtte álló mén, majd két lábra egyenesedett. Erős lábával Dörgés feje fölött csapkodott,de a kis ló nem ijedt meg, sőt meg se mozdult.
- Végezhetsz velem. Nem azért vagyok itt, hogy piszkos véremmel beszennyezzem a ti tiszta véreteket, nem is azért jöttem, hogy valaki találkozhasson egy sólyommal – hangoztatta Dörgés. Nem tett semmit se, nem akart többet közölni. Talán érezte a tapintható feszültséget.
- Akkor mit keresel itt? Honnan jöttél? Mit akarsz tőlünk? Én mondom tűnj el innen és keress mást, akivel kikezdhetsz. Nevetséges vagy! Mit akar egy ilyen alacsony emberek keze közül jövő ló? – Fantom fiának hangja mély és horrorisztikus volt. Almásderes színével, akár vámpírt is lehetne.
- Úgy nézek ki, aki az emberektől jött? Talán úgy festek akit örök életében babusgattak? Úgy nézek ki, aki nem szenvedett eleget ahhoz, hogy féljen egy magadhoz fajta csődörtől? Lehetsz méternyi magas is, nem félek. Én megtanultam nem ijedezni.
- Elegem van a kis mondókádból! – Ugrott egyet a csődör. Fülét hátracsapta, ezt követően az apró mén is.
Hangos koppanás, de csak két sziklaszilárd pata csattant egymáshoz. A táltosok egymásnak mutogatták a fogaikat, lapockán harapták egymást. Mégsem véreztek… Ennyitől nem vérezhettek. Kikellett, hogy állják ezt a harcot, néha a kisebbik átrohant a másik ágaskodó lába alatt. Volt amikor nem volt elég ügyes és hátára csapódott küzdőfele erőteljes elülsővégtagjai. Ekkor a fájdalomtól erőre kapott, nagyobb lángok égtek a szemében. Újabb csapást mért a ménes őrzőjére, még egy kísértetien hangos koppanás. Forrt a levegő, mégis csak ketten látták, hogy hol izzadt, hol vörösödött. Ekkor egymásnak estek ismét. Már véreztek… Ennyi már elég volt, hogy a friss, vörös bor kicsorduljon a pólyájukból, testük ezernyi védő folyójából. A két harcos foga is piros volt, de nem engedtek. Mért engedtek volna? Miért szállt volna ki az egyik is a küzdelemből? Most mind a két vitéz hátrált húsz méternyit, majd hirtelen galoppban rohantak a másik elé, vagyis inkább a másiknak. Kívülálló ezt lassítva látja. Két erőteljes ló küzdelmét, egyenletes galoppját, majd egy lassú, fájdalmas csapódást. Minden szőrszál pontossággal kivehető volt, mégis ködös és titokzatos volt minden, talán a porfelhőtől. De ez a valóságban egy pillantás alatt történt meg, emberi szem nem is láthatta, olyan gyorsan. Mikor leülepedett a por két fekvő ló körvonalait lehetett észlelni. Saját nemes vérükben feküdtek, mellkasuk piros könnyeket ejtett. Mindenki elhallgatott, szapora lélegzetek apró, halk hangja hallatszott. A folyékony tűzben fürdött lovak nehezen felálltak. Farkasszemet néztek, mégsem csaptak a másik felé, de mégis. A nagy csődör egy utolsót beleharapott az alacsonyabbik harcos alkarjába. Magasra emelte fejét, majd hátsó lábaira támaszkodott, de valahogy egyensúlyát vesztve elesett.
Hírnevét megőrizve visszaügetett tekintélyes, hatalmas családjához, de hátra biccentett egyet, Dörgésen valahogy megesett a szíve. Immár az apró csődör is eme nagy család tagja. Egy híres ménes tagja.
Egy tőle is kisebb kanca alig észrevehető nyerítést küldött feléje. Dörgés odasétált a kancához, aki a sor leghátulján állt. Megalázottan lépkedett az apró lovacska mellé.
- Amúgy te ki vagy? Meg aztán, hogy találtál ide? Erre előttünk ló még nem járt – mondta a kanca. Gyönyörű fakó szőre volt. – Amúgy Aranyszív a nevem. Szólíts csak Aranyosnak.
- Fekete Dörgés vagyok. Találkoztam Vágtató Fantommal. Elmondta, hogy pár emberrel végzett, de ő… Engem küldött saját maga helyett közétek – nézett fel az égre a fekete táltos, bár igazából vértől ázott, kissé csúnya szőre nem igazán tűnt feketének.
- Akkor… meghalt? De hogy? Akarom tudni! Meg azt mondta halála napján megoszt velünk néhány titkot az életéről… De miért halt meg? Olyan jó vezér volt!
Léptek hangja hallatszott, majd egy kisebb botlásé is, de nem volt ez lényeges.
- Te! Tudod mi van az apámmal? Mért nem evvel kezdted? Most nem szállingózna vérszag és nem kellene félni a ragadozóktól! – kiabált az almásderes. – De pánikra semmi ok! – nyerített egy hatalmasat is, hogy megnyugtassa a többi lovat.
- Meghalt, annál a folyónál, ahol született. Örül, hogy végre az édesanyával lehet.
- De hol? Mit akar az öreganyámtól? Mondott valamit a ménes vezetéséről?
- Azt, hogy a fia ménese most már, meg egy folyónál, ahol tíz éve háromszáz musztáng halt meg…
- Csak ennyi? Tudsz még valamit? – Dobbantott egyet a lábával.      
- Semmit – nyelt egyet Dörgés.
- És hogy szólítsalak? Vérfürdő? Kos fejű? Meg honnan jöttél? – bombázta a keresési találatokat az almázott ló.
- Fekete Dörgés vagyok, az Urck ménesben születtem, több száz kilométerre innen, aztán valahogy idekerültem.
- Örülj, hogy nem vasból és acélból van kiöntve a szívem, legeljetek vagy mit tudjam én, csináljátok azt, amit ezelőtt – fejezte be a mén. Mellkasa még mindig vérzett. A teste néhol a fű által zöld lett, de egyre nehezebben lehetett ezt kivenni, mivel a csődör távolodott.
Aranyos és Dörgés csak állt, de nem  mondott ki semmit. Az örökké tűnő csöndöt Aranyos törte meg.
- Akkor eljutottál a Tiltott-szurdokba. De azt hogy? 
- Fantom vezetett oda. Csodás hely.
A két mén beszélgetett, Dörgés néha feltérképezte a hatalmas ménes tagjait, de továbbra is Aranyosra figyelt.
Észrevett még egy fakót, kéttucatnyi nyári feketét, néhány feketét is, maréknyi tarkát, egy szürkét, két sárgát és az összes többi ló pej volt, talán köztük megbújt néhány deres is. Erős, jó pedigréjű állatok ezek, minden mozdulatuk, dicső volt, spanyolos fejűk gyönyörűen mutatott. Ugyanilyen példány volt Dörgés is, de valamiben mégis különbözött, de nem tudni miben.
Az alkonyatban legelésző táltosok festői látványt nyújtottak, mégis ezt az idillt valami megzavarja. Valami homályos folt. Az emberek közeledése!
A közeli völgyben durranások, robbanások hallatszottak. Puskák, bombák, kőlavinák,…
Az összetartó csapat ismét menekülésre fogta. Lekell hagynia ezt a természeti csapást, hisz ki örül ezeknek a kétlábú élőlényeknek? Jönnek kivégző eszközökkel, kötelekkel, ami elfog, nem engedd tovább menni. Tovább jutni, megkell ragadni egy helyben. Ez egy újabb harcmező, még egy küzdelem. Tüzes tekintetek, égő szívek, fájdalomtól hangosan ordító félelem, két ország ütközete, a poros földben, amin egykor nagy daliák vesztettek el egy léleknyi életet. Egy olyan életet, ahol voltak valakik, de mégsem voltak többek királyoknál, művészlelkű trubadúroknál, tétlenül járkáló koldulóktól. Minden sötét és fényt a hátuk mögött léptek a veszélyes, képzeletbeli vérrel húzott körbe, ahol sűrűn mindenki életét vesztette, pedig oly erős vitézek, vadlovak voltak. Fegyver nélkül, kard nélkül, palaszürke patáikkal rontottak a másik erős, de puha, páncélként szolgáló bőrének, majd húsát szaggatva le, hogy elérkezzen a legerősebb pontig, a csontig, de valaki még akkor sem adta, fel ha nem volt meg az egyik lába, hiszen attól nagyobb sebet kellett, hogy kapjon, egy szétroncsolt lelket, egy megtört, szürke lelket, egy olyan lelket, ami valaha erősebb volt a gránáttól is. Ma mégis, mégis egy gránáttal völgyeket pusztítanak el, lovakat, akik az aranynál, de még a gyémánttól is többet érnek, a föld legnagyobb kincseinek vérével játszadoznak, majd megnyitják a vágóhidak rejtelmes, hátborzongató világát. Valakitől szabadságot veszik el, mint a bűnözőket, amikor a börtön sötét celláiba száműzetik. És ez egy olyan csata, ahol csak győztes lehet a vadló. Ha veszítene, akkor elveszítene mindent, ami a legtöbbet ér neki ezen a brutálisan megcsúfított, olykor gyönyörű földön.
Egy ménes. Semmi több. Kong az emberek üres fejében, majd megkapja az újabb parancsot:
- Elpusztítani a musztángokat! – hangzott a határozott parancs.
Vajon mért akarnak ezek az élőlények mindent tönkre tenni, ami jó és szép? Miért akarnak olyan világot megteremteni, ahol csak ők élnek? Mért veszik el a musztángok életét?
Később bőgni fognak… nincsen musztáng… nincs.
A lovak fákat kerültek meg, ugráló kötélként táncoló patakot ugrottak át, futottak az erdőtűztől, ami maga a kétlábú.
Egy éles sikoly, majd egy hatalmas puffanás… Valaki! Valkai! Ez a ló most… lőtték le! Mit képzelnek? A lónak utolsó pillanatai egy megtestesült démoni erő közepette volt. Egy olyan korban, amiben vannak ellenségek. Egy sötét szakadékszerű helyen, ahol a barátságot, a kedvességet senki se becsüli, aki nem ló. Keserves pillanatok, miközben a ménes tovább száll egy kalitkában, aminek csak egy vége van. A halál.
A gyász kotnyeleskedett a menekülő állatok között, ami lassította őket. Rohadt! Vannak érzések a modernizált életben, amit az emberek alkottak? Ha vannak, hol kísértenek most? Miért nem szállnak bele az ember csonkított szívébe?
Keserű, savanyú, édes, bár inkább keserű, amit mondani akar ez a történet. Hova tűnt a jól ismert, gyengéd szeretet? Helyette van az üres űr a szívben, ahol nem csak izom, kötőszövet és levegő kell, hogy legyen. A lényeg elveszett, hagyták kicsúszni és engedték a gonoszat, ezért van az, hogy a lovak menekülnek a sörétes golyótól. Csak reménykednek, hogy egyszer az ember visszatér a saját életébe és békén hagyja őket, addig is elmenekülnek előlük, egy olyan mezőre, ahová már nem bírták őket követni. Itt szállnak meg, majd vándorolnak tovább, mint a hideg elől elröppenő vándormadarak.     
Megszálltak, alszanak. Végre maguk mögött hagyták az embert egy ideig. Mindenki lecsukott szemmel, összebújva a ménessel aludt. Bármi történjen ez a csapat elveszni nem fog, sem az álmokban, sem a valóságban. Ennek a tudatában ébrednek nap, mint nap és így fekszenek le. Reggel azonban messzire kell innen szökniük, de ez a holnap zenéje.

 

 

.